L A D Y T R O N

2009.07.04. 14:30

   Immár két éve hogy a bennem működő zeneipar abszolút listavezetője a Ladytron. A zenekar 1999-ben alakult meg egy bolgár származású énekes-szintetizátoros csaj, Mira Aroyo, a szintén énekes, de lágyabb hangú alternatív skót szupervixen, Helen Marnie, a Hong-Kongi DJ Reuben Wu és az angol gitáros, Daniel Hunt részvételével.
Ha jól tudom ez volt a második magyarországi fellépése a zenekarnak, nekem az első alkalom hogy élőben láthattam őket és azt mondom, hogy a kezdeti küszködések ellenére bombasztikus koncert volt.

Le kellett ugyan mondanom, az utolsó három Limp Bizkit számról hogy idejében átérjek Ladytronra. Muszáj volt belekalkulálni a sártengeren való átkelést is, ami a Soproni nagyszínpad illetve a szomszédos MR2 színpad között terült el. Mire átértünk, úgy nézett ki a cipőm, mint azok a szőrös puffcsizmák, amit pár évvel ezelőtt télen a mínusz 10 fokban csaptak a miniszoknya mellé a Bank Dance Hall előtt sorban álló lányok, csak szőr helyett sár adta az effektet. A korlátnál éppen egy sornyi ember volt, beálltam Mira KORG billentyűi alá. A színpadon 5-8 főig terjedő technikus csapat sertepertélt nem kifejezetten lelkesen már vagy negyed órája és még fél óráig csinálták. Régebben rettegtem, hogy egyedül leszek ott pár mélán bólogató, eltévedt ittas fazon társaságában, de szerencsére nem így lett. Mire levonultak a szakbarbár kábeltologató munkatársak, már tele volt a színpad előtti terület kíváncsi emberekkel.

   Még mindig keresem a tökéletes jelzőt arra a felemelő hangulatra amit árasztott magából a hely, mikor - fél óra késéssel ugyan - felvonultak a zenészek. (Helen szőkére festett hajjal villantott). A négy tagon kívül még egy basszusgitáros és egy dobos adta alájuk a beatet. A hangosítás a túl sok bíbelődés ellenére is pocsék volt, de nekem ez nem számított. Azt mondták, azért zavaró mert túl halk az ének. Az első pár számnál nekem is feltűnt, de hogy megszoktam, vagy megoldották, nem tudom eldönteni.

Ahogy egy előttem szóló cikk fogalmazott: „ez a zene gonoszabb és sötétebb, mint amilyet Marilyn Manson valaha csinált.” És, milyen igaz!

Nem megyek bele abba, hogy zenei rasszokba próbáljam sűríteni a Ladytront, mert nem látom értelmét. Ebben a zenében nem ezen van a hangsúly, mert lehet tőlem szinti pop, indusztriál, future pop, electro clash, fantasy akármi, totál tök mindegy, mert így is úgy is kurvajó. Aki a felsoroltakat szereti, ezt is imádni fogja.

Három track volt, amit különösen szerettem volna hallani: a Black Cat, a Runaway és az I’m Not Scared, mire az ötödik szám lement, mind a három rögzítve lett. A koncert előrehaladtával sorra jöttek az élőben mérföldekkel hangzatosabb számok. A Seventeennél már a lábam nem érte a földet az International Dateline óriási volt, a True Mathematics és Fighting In Built Up Areas alatt meg már egyenesen extázisban voltam, olyan indusztriál alapokat raktak alá(m).

Azt szeretem ebben a zenében, hogy az egyedi hangzás mellett kiegészíti egymást a zene és a szöveg. Azt ábrázolja a zene, amit mondani akarnak vele, és amit mondanak, az tele van szebbnél szebb metaforákkal, személyes üzenetekkel, élményekkel. Ez rácáfol a színpadi távolságtartásra, vagy az épp ebből következik. A koncert elején még látszott rajtuk, hogy nem mozgatja őket az élmény, inkább csak a gázsi, de a végére úgy tűnt megjött az étvágyuk, mert ugrándozni kezdtek, összemosolyogtak kicsit a bajszuk alatt, a közönséggel is egyre több kontaktot kezdtek tartani. Olvastam, hogy van, aki nehezményezi, hogy nem mosolyognak. Erre azt tudom mondani, hogy ment ott azért a kokettáció, de ők nem csak kijönnek és elbohóckodnak valamit, még ha béna is a hangosítás vagy nyűgösek. Ők a színpadon egy show-t csinálnak, mintha egy színházi előadás lenne, amibe nem tartozik bele a mosolygás, a viccelődés meg a közönség hergelés. Ők a zenével lázítanak, nem kell szónokolniuk hogy mindenki begerjedjen a nézőtéren. Hogy kicsit ajnározzam még a Ladytron hangzását, hozzátenném, hogy minden egyes számukban érződik, hogy foglalkoztak a zenével, nem mindegy hol jön be egy-egy hang. Tökéletesen felépítették magukat, vagy inkább a tökéletesen felépített zenét használják falként maguk körül, mintha maga a zenekar is egy önálló személyiséggé formálódna, és amit hallgatunk, az az élettörténete. 

Nem lehet szó nélkül elmenni a brutális balkáni belbecs mellett sem. A bolgár nyelven, Mira által előadott számok bestiális jellege nem csak azért különleges mert nem értjük, hanem mert azt sugallja, hogy hiába hagyta ott Bulgáriát, annyira kötődik az országhoz és a kultúrához, hogy önkéntes keresztes hadjáratot folytat azért, hogy kifejezze a ragaszkodását és mintegy tisztelegjen és hálából visszaadjon valamit az országnak azokért az élményekért, amit ő ott kapott és csak ott kaphatott. Ha csak az instrumentális számaikat hallgatom (CSKA Sofia, Zmeyka…) akkor pedig látom magam elött a gőzölgő paneleket a külvárosban, a vasjátszótereket meg a hámló vakolatú sportcsarnokok falait. Az olyan városokat, amik húsz éve, mint lerágott csont, zsír, hús és szaft nélkül terülnek el végig a balkánon mint egy félkontinensnyi szocreál Terrorháza.

Igaz, hogy az utolsó szám (Destroy Everything You Touch – mi más) után nem jöttek vissza, hiába kérlelte őket a közvetlenül a színpad előtt felgyülemlett, német tinifilmeket idéző külsővel megáldott srácok lelkes csoportja. Véletlenül sem akarom leszólni őket, de nagyon meglepett, pozitív értelemben persze, hogy a jelenlévők fele kitartóan kántált meg óbégatott még vagy 10 percig, ami szerintem szintén a koncert hangulatát minősíti. Még akarunk! La-dy-tron! La-dy-tron! Őrület! 

   Annyit szeretnék még a végén megjegyezni, hogy – amennyire én láttam – elég kevesen voltak a közönségben azok, akik valóban vágják, hogy mi is ez a Ladytron, de ezen persze nem lepődök meg mert én is akárhányszor említettem őket valakinek, senki nem ismerte. A jelenlévők nagy része csak éppen ismerkedett a zenéjükkel, és ez eleinte kicsit zavart, de rájöttem, hogy ez így jó, inkább azok legyenek ott akik most hallják először, hadd legyen nekik jó élmény, szeressék meg és induljon be a propaganda. Hallgassátok és szeressétek ezt a zenét, mert kevés az ilyen zenekar, aki felvállalja magát, a mondanivalóját, azt, amin felnőttek, ami hatással volt a zenéjükre, akik odafigyelnek a részletekre, akiknek nem mindegy. Tartok viszont attól, hogy a tavalyi Velocifero után egy még folyósabb albummal jönnek elő és berobbannak a popkultúrába.

A Ladytron eddig négy albumot hozott világra: a 604 című bemutatkozó lemezt, amit a Light&Magic követett, ezután adták ki a Witching Hour-t amiről a legjobb kritikákat mondták illetve a Velocifero, ami már nem kapott olyan jó értékelést de azért nagyon ott van az is. Hallgasd felelősséggel!

 

 

 


A bejegyzés trackback címe:

https://mindmurder.blog.hu/api/trackback/id/tr891226397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.