O'revoir Shousanna!

2009.09.28. 15:29

 

Becstelen Brigantyk - Inglourious Basterds

 

Moziünnep. Sajnos idén nem volt alkalmam élni a lehetőséggel, de azért egy filmet megnéztem: Tarantino Becstelen Brigantyk-ját - harmadszor. Mikor először néztem, az első fél órát lekéstem, de még így is ez volt életem eddigi leg magávalragadóbb mozi élménye. Másodszorra bejáratott volt a film, mintha otthon videóztam volna, harmadszorra viszont már átértékelődött bennem az alkotás.
 
Mondhatni elvesztettem a lelkesedésemet a film iránt, harmadszorra nézve kissé vontatottnak tűnt az eleje. Már kiszúrtam a hibákat és volt alkalmam gondolkodni, hogy én mit csinálnák másképp. Voltak Tarantino filmek, amikben eszemben sem jutott volna bármit is megváltoztatni, de úgy tűnik a mester öregszik, a kultusz is alábbhagyott. Nem élveztem annyira, mint korábban, bár ehhez hozzájárult, hogy a mellettem ülő gyerek folyamatosan oltotta a filmet. Az ő szemében nem képviselt értéket eme meghitt túra a régi idők mozijában, amit Tarantino összeállított számunkra. Az enyémben viszont igen.
 
Mindenhol kihangsúlyozták, hogy mennyire áthatja a filmet a rendező mozi iránti rajongása. Ez valóban így van, és nem csak megmutatja, hanem át is adja ezt. A nyitójelentben klasszikus füveslegelős fehér lepedőt teregető fiatal lányos jelenet, baljósan felcseng a Für Elise, és a békés vidéki miliőbe korhű autókkal robognak be a nácik.
A filmben két jelenet is van, amit Tarantino narrálva tálal. Az egyik Hugo Stiglitz története, az egy nagyon laza, igazi tarantinos ráoltás a filmre, a másik pedig egy mini dokumentumfilm, ami valóban csak felvilágosító funkcióval bír. A narrátor kiszól a közönségnek, és elmondja, a negyvenes években milyen filmet használtak a mozikban. Ez nagyon rendes volt tőle.
Ahogy Tarantino már több produktumát a korábbiakban, ezt is fejezetekre osztotta, és ez a Ponyvaregényben vagy a Kill Bill-ben kifejezetten tetszett, itt fölösleges volt. A fejezet címek sem voltak olyan frappánsak és csak időt húzott. A vágó, Sally Menke is állandó tagja Tarantino stábjának, ez esetben az ő munkáját tudnám kiemelni, mint a negatív kritikák melegágyát. Persze arra is rá lehet fogni a pontatlan, ütemtelenül adagolt vágást, hogy Tarantino sensei vesztett maximalizmusából és szemet hunyt a csip-csup másodpercek fölött, de például a végén elnéztem volna még egy ideig ahogy ég a mozi.
A kamera is elég bátortalan volt. Nem tudom milyen körülmények között forgattak, de hiányoltam pár közelit a totálok közé. A vérfürdős részeket, a nyúzást remekül lehetett látni, arra tényleg odafigyeltek, élvezhetőek voltak, de a részletekre nem fektettek akkora hangsúlyt pedig voltak jelenetek amik igényeltek volna pár rámutató képkockát. Tarantino valóban öregszik. Úgy érzem, elkapkodta ezt a filmet, ami nála annyit jelent, hogy nem mozgatja annyira a dolog, mint a korábbiak. Talán mert neki már nem jutott benne egy karakter sem, akit eljátszhatna (hehe). Hiányoztak azok a szemet gyönyörködtető apróságok, mint pl. a Halálbiztos első jelenetében mikor Julia lehevert pipázni és a teste tökéletesen párhuzamos volt a falon lógó képen lévő nőjével. Vagy a helyszínek. Pl. a Kill Billben autentikus és jellemző színtereket válogattak össze, ebben annyira nem volt karaktere a térnek, szóval akárhol máshol is lehettek volna. Churchill süketszobája mondjuk tetszett, abban volt stílus. A náci díszbe öltöztetett mozi sem volt rossz, de az eddigi Tarantino filmekben végig magasabb fokon tartotta az adrenalin szintemet a környezet, amiben játszódott. Itt ez csak a végén ütött be. Tehát nem volt mindegy, hogy ami történik, az milyen helyen történik. Itt ezt elhanyagolták.
Gyakorlatilag viccet csináltak az egész második világháborúból. Mikor az összes náci egy helyen van, kis nyilacskákkal írják ki a képernyőre, hogy ki kicsoda, hogy érezzük, milyen nagy kutyák vannak jelen és kik fognak elpatkolni hamarosan. Átjöttek azért az emberi drámák is, amik egy háborúban megesnek, de mégsem az érzelmi vonal volt kiemelve, ami persze rendben is van így. Tehát inkább sorolnám ezt a filmet a vígjátékok közé, mint a háborús drámák közé (ellentétben azzal ahogy a szakértők csinálták – lásd.: imdb).
Amibe viszont Tarantino jó érzékkel mindig beleválaszt, azok a szereplők. Mivel a film nagy része Berlinben lett leforgatva, nem beszélve a történet német illetőségéről, a legtöbb szereplő is a nemzet szülöttei közül került ki. Például Gedeon Burkhard, akit mindenki első látásra felismert a Rex felügyelőből. Vicces volt nézni, hogy az egyik legismertebb kultklasszik német/osztrák sorozatszereplőből náciőlő Brigantit csinált. Egy amerikai világsztár azért mégis kellett hogy fusson a dolog, ő volt Brad Pitt, de vendégszereplőként feltűnik még Mike Myers is.
Brad Pittről nincs sok beszélnivaló. Nem csak a felsőteste miatt sztár. Hasonlóan lehengerlő karaktert alakít, mint a Blöffben, hasonlóan lehengerlően.
Tarantinoban mindig volt annyi önirónia, hogy az általa száz százalékosan megélt amerikaiságot boncolgassa egy kicsit. Miután a Kutyaszoryítóbannal megszedte magát, elindult világot látni. Érdekelte mi lehet Amerikán kívül, és amit látott, lenyűgözte. Hollandiába ment először, ahol a Ponyvaregényt is írta – nem véletlenül adta Vincent és Jules szájába azokat az örökérvényű mondatokat az európai gyorséttermekről. Erre azért tértem ki, mert ezáltal válik világossá, hogy változott meg a Tarantinoban kialakult kép Amerikáról a 90-es évek elején. Felismerte a nemzet hiányosságait és ezekre a filmjein keresztül hívta fel mások figyelmét is. A Becstelen Brigantykban a nyelv került terítékre. Beszélnek az amerikaiak más nyelvet az angolon kívül? Nem. (tisztelet a kivételnek persze) És az ezzel foglalkozó jelenet volt az, amikor az egész mozi egy emberként nevetett mindhárom alkalommal. Nem akarom lelőni a viccet azok előtt, akik még nem látták, úgyhogy itt hagyom abba. Azt hiszem Tarantinonak egyre kifinomultabb a humora.
Visszatérve még a gondosan válogatott színészekre, vannak még ismerős arcok. Eli Roth, akivel Tarantino köztudottan nagyon jóban van, aztán ott van még Omar Doom aki már a Halálbiztosban is együtt nyomult Roth-tal. Julie Dreyfus, aki a Kill Bill-ben Lucy Liu csicskása volt, itt pedig - maradva az papírformánál - Sylvester Groth csicskása, aki Joseph Göbbelst alakította remekül hozva a pökhendi formáját. Julie (fel kell hívnom a figyelmet arra a ruhakölteményre amit az első jelenetében viselt!) itt is csúnya véget ért, kíváncsi vagyok Tarantino hány filmet forgat még le vele, mire valamelyiket egyáltalán túléli.
Nem lehet szó nélkül hagyni Cristoph Waltz isszonyatosan szórakoztató játékát sem. Fenomenális volt, egyszerüen fantasztikus az a közöny, amit előadott. Volt egy „szívszorító” jelenete Diane Krugerrel (aki mondhatni saját magát alakítja leszámítva, hogy miss Kruger nem tör besúgói babérokra Churchill oldalán) nem sokkal azelőtt hogy megfolytotta volna a nőt. A kocsmai mészárlás tetthelyén Waltz, aka Hans Landa megtalálta Kruger, azaz Bridget Von Hammersmark fél pár cipőjét, majd négyszemközt leültette, félelmetes gondoskodással kicsatolta a nő topánkáját és ráhúzta a korábban találtat. Hamupipőke.
Daniel Brühl. Nagyon ismerős volt nekem, foggalmam sincs hol láttam már, bizonyára azokból az időkből maradt meg az arca, amikor még lehetett nálunk német csatornákat fogni és a nyugati művelődés jegyében azon függtem egész nap. Ő Cristoph Waltz-zal ellentétben több német nagyjátékfilmben is szerepelt, míg Waltz leginkább sorozatokban. Az ő karaktere is igen érdekes. Egy háborús hőst játszik, aki fiatal kora ellenére 300 katonával bánt el egymaga, amit Göbbels érdemesnek talált arra, hogy leforgassa a Nemzet Büszkesége című propaganda filmet, a közlgénynek pedig volt pofája saját magát eljátszani és még szerénységet is tettetni, ha arról volt szó. A végén természetesen kimutatta a foga fehérjét, de nem járt túl jól – ahogy ebben a filmben jóformán senki.
A női főszereplő Mélanie Laurent, (akiről elsőre Balla Eszter jutott eszembe, aki a Kontrollban játszott például.) egy zsidó menekült lányt alakított, Shousanna Dreyfus-t. A film első jelenetében Landa kinyírja a családját, csak ő menekül el. Érthetetlen okból futni hagyják, de persze a sors úgy hozza, hogy négy év múlva találkoznak, mikor Shousannát már Emanuelle Mimeux-nek hívják, és egy mozit vezet néger szerelmével a külvárosban. A levakarhatatlan háborús hős szemet vet rá, és meggyőzi Göbbelst hogy az ő mozijában tartsák a prömiert. Shousanna kapva kap az alkalmon, hogy kivégezze az összes náci fővezért. Ördögi tervet eszel ki…
 
Erre a filmre is ugyanúgy jellemző, hogy Tarantino a saját gondolatait és véleményét a szereplők szájába adja. Én ezt kifejezetten szeretem benne. Szeretem ezt a tulajdonságát, mert elég jól megismerhetjük őt magát is a filmjei által. Biztos vagyok benne, hogy az Inglourious Basterds teljesen más indíttatásból született, más impulzusok táplálták és másra hivatott, mint az eddigi filmek amiket Tarantino csinált. Gondolhatnánk, hogy ez egy új korszak kezdete, de nem érdemes ezt boncolgatni, mert hamarosan jön Vic és Vincent Vega története, ami visszakanyarodás lesz a kilencvenes évekbeli Tarantinohoz, hiszen az első két filmje között képez majd egy új idegi kapcsolatot a Vega Brothers.
Most, hogy leírtam a gondolataimat, arra jutottam, hogy minden színész, akiknek ez volt az első Hollywoodi produkció, amiben szerepeltek nagy lelkesedéssel álltak neki a munkának, és ez látszik a játékukon. Biztos nagy élmény volt számukra hogy megalkothattak egy ilyen produkciót és ez a lelkesedés az, ami a filmipart vonzóvá teszi. Tehát kezelhetjük úgy, hogy ez egy egyedülálló propaganda film volt tarantinoi megközelítésből.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mindmurder.blog.hu/api/trackback/id/tr681412985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.